Az abszolút kedvencem. Ha csak egy évelőm lehetne, azt hiszem, ez lenne az. Először Beth Chattonál láttam. Azonnal beleszerettem. Hogy biztosan ne legyen semmi baja, vettem Londonban egy kisméretű hátizsákot és néhány társával együtt azzal vittem fel a repülőgép fedélzetére.
Azt gond nélkül túlélte. Azt viszont nem, hogy következő tavasszal azt hittem – hetekkel később sem hajtott, mint a Persicaria amplexicaulis – hogy télen kifagyott és kidobtam. Azt gondoltam, hogy egy ilyen japános csoda csak fagyérzékeny lehet. Pedig nem az, Z5-ös, mínusz 29 fokig fagytűrő. És néhány rosszhírű rokonával ellentétben egyáltalán nem tarackol. (Jelzem, a Persicaria amplexicaulis, a Persicaria polymorpha és a Persicaria virginiana 'Painter's Palette' sem – viszont a nálunk széltében-hosszában árult Persicaria bistorta úgy megy, mint az Orient Expressz, ráadásul rövid a virágzási ideje.)
Egy szakértőnek látszó amerikai lap azt írta, hogy bírja az agyagot is. Nálunk tényleg agyagon van és láthatóan jól érzi magát. Locsolni persze kell, de közel sem olyan vízigényes, mint például a Ligularia. Nálunk erősen árnyékos helyen van, ahol több napot kap, ott pirosabb a levele. 1-1,5 méter magas és 1,5-2 méter széles lesz. A nyár végén apró fehér virágokat hoz (a felső képen látni lehet egyet-kettőt), de ezt a növényt igazából a szép leveléért szokás tartani. Én csokrokba is szoktam tenni. Mindenben tökéletes, csak arra kell vigyázni, hogy az ember tavasszal tévedésből ki ne dobja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése