Hétfőn – kihasználva az alkalmat, hogy szombaton építjük az egyik kertet, amelyet most terveztem, és így még az utolsó pillanatban csatolhatom a rendeléshez az én néhány növényemet is, hogy a többivel együtt azok is felkerüljenek Budapestre – Heleniumoknak néztem utána gyorsan az interneten, amikor ismét befutottam a The Battery Plant Database-ba, és ez alkalomból elhatároztam, hogy felteszem végre ezt a néhány linket a The Battery Gardensről.
A Battery Mannhattannek az a pontja a Hudson és az East folyók találkozásánál, ahol az első holland telepesek partra szálltak. Nevét az itt állomásozó első tüzérségi ütegről kapta, amely a fiatal várost védte. Az itt épült kastélyban volt később a város első kulturális, majd első emigráns-befogadó központja, amely a huszadik század elején New York első akváriumává alakult át. A kastély renoválásával a hetvenes évektől újra kulturális és turistaközpontot hoztak itt létre, s az elmúlt években az addigra meglehetősen elhanyagolt park is felújításra került.
Az itt létrehozott két kert Piet Oudolf holland kerttervező – a New Perennial mozgalom vezéralakja – egyik legnagyobb munkája. Ha bemegyünk a The Battery Conservancy lapjára, akkor fölül a Things to do-ra kattintva, az első felkínált lehetőség a Gardens. Erre kattintva az alsó nyíl segítségével végignézhetünk egy sorozat gyönyörű képet a parkról, másrészt különféle információs lapokat nyithatunk meg Piet Oudolfról, a park részeiről, a növényekről, s ha úgy gondoljuk, még vásárolhatunk is onnét növényeket.
A New Perennial mozgalom soha nem tartozott a kertészet mainstream irányzatai közé. Az elmúlt száz évben a kertészet főáramlatai a növényeket többnyire különféle célokra felhasználható tárgyaknak tekintették, az építészeti koncepció egy elemének, amely mint élő szervezet nagyon kevéssé érdekli a tervezőt. Számára az optikai egység a fontos, az a hatás, amelyet a növénnyel mint tömbbel el akar érni, és teljesen érdektelen, hogy milyen individuálisan az növény, amivel a kívánt hatást eléri.
A modern kertekben a növények sokszor mint egy tagolatlan és önálló jelentőség nélküli zöld közeg jelennek meg, amelyeknek az az egyetlen funkciójuk, hogy ellenpontot biztosítsanak az adott térbe helyezett beton, vas vagy műanyag objektumoknak. Amikor a kertben a növény a főszereplő, akkor többnyire – lehetőleg minél nagyobb, minél erősebb színű – virágokból hoznak létre képeket. Ezek a képek általában néhány hétig élnek, az év többi részében pedig a kertészek kiássák, szétosztják, megfelelő tőméretre szabják, különféle mesterséges tartórendszerekbe kényszerítik, kötözik és metszik, hogy abban a néhány hétben, amikor az ágyásban éppen minden virágzik és kész a kép, a növények pontosan a megkívánt méretet és formát – ami gyakran nagyon különbözik természetes méretüktől és formájuktól – mutassák.
Mivel ezek az ágyások csak rövid ideig mutatósak, gyakran előnevelik a növényeket, teljes virágzásban kiültetik, majd virágzás után kiszedik, kidobják – nemcsak az egyéveseket, hanem az évelőket is –, és egy új garnitúrát ültetnek be. Ezekben az évelőágyásokban a kertészek az esetek jelentős részében tömegével alkalmaznak harsány színeket, amelyek azonnali erős ingerként hatnak és minden más elemet háttérbe szorítanak.
A New Perennial mozgalom indítója és máig meghatározó személyisége – Oudolf egy interjúban my hero-nak nevezte –, Karl Foerster 1903-ban nyitotta meg a kertészetét Berlinben azzal a céllal, hogy a közfelfogással teljesen szembenálló elképzeléseit megvalósíthassa. A ma 70.000 négyzetméteren 2000 különféle évelőt termelő kertészet a következő mondatokkal kezdi Foerster munkásságának ismertetését: „Szemben az akkor uralkodó polgári felfogással, amely a növényeket színanyagnak tekintette, és virágzás után újakra cserélte le őket, Karl Foerster számára minden növény individuum volt. Felvilágosult, humanista szellemi beállítottsága következtében nemesítői munkája arra irányult, hogy minden egyes növény karakterét és benne lévő tulajdonságait kiemelje, anélkül, hogy megváltoztatná a lényét/lényegét.”
A New Perennial mozgalom Foerster nyomán ezt a növényekhez való viszonyt bontotta ki. Itt a kertészek nem az akaratuk érvényesítését kívánják demonstrálni, és nem az a céljuk, hogy a lehető leggyorsabban maximalizálják az érzéki ingert, hanem szenvedélyesen érdeklődnek a növények iránt. A kertész pontosan ismeri a növények környezeti igényeit és tűréshatárait, ezért minden környezetben jól fejlődő és kevés fenntartást igénylő együtteseket képes létrehozni. A növények növekedési, virág- és levélformáinak, színeinek figyelmes ismerete és az az alázat, hogy a kertész nem önmagát állítja középpontba, hanem a növényekben lévő szépséget szeretné kibontani, rendkívül tágas teret nyit a kreativitásnak. Az, hogy manapság milyen széles körben és milyen magas színvonalon használnak évelőket például a német kertekben, nagyon jól mutatja, hogy milyen hatalmas munkát végeztek ezen a téren a kertészek.
Mindazonáltal a mozgalomnak a világhírt Piet Oudolf munkássága hozta meg. Oudolf az évtizedeken keresztül felhalmozódott aprómunkához nemcsak a holland festészet rendkívül kifinomult vizuális kultúráját, hanem, azt hiszem, személyesen is rendkívüli tehetséget kapott. Az eredmény olyan kertek sorozata, ahol minden növény a számára megfelelő helyen van, amelyek a kihajtástól az elszáradásig megmutatják a növények szépségét, amelyek a professzionális színkezelés és formagazdagság eredményeképpen természetközelinek hatnak, mégis hihetetlenül kifinomultan komponált növényegyüttesekből állnak. Amelyek anélkül érintik meg az ember szívét, hogy akár csak egy pillanatra is érzelgősek lennének, és úgy nyitnak ki a szabadságra, hogy egyetlen romboló mozzanat sincs bennük.
Miközben a vezető kertészeti irányzatok ideológusai esztétizálják és modern vagy posztmodern művészet címén a magaskultúrába emelik a pusztítást, a tömegkultúrát pedig elárasztják azok a magazinok és coffee table bookok, amelyekben szinte csak háromhetes ágyásokat fényképeznek (és még ez sem elég, mert ezeket a képeket még élesítik és színesítik is, hogy az olvasó azonnal az inger maximumát kapja, és ki ne essen egy pillanatra sem a fogyasztás mókuskerekéből), vannak emberek, akik nem hagyják magukat sodortatni az árral. Szépnek találom, hogy a Batteryben, ott, ahol 8,5 millió emigránst – akiknek többnyire a politikailag legitimált gyűlölet vagy a szegénység miatt kellett elhagyniuk a hazájukat – fogadott be Amerika, ma két New Perennial kert van.
Ha valakit még érdekel, érdemes megnézni Piet Oudolf lapján is a The Battery oldalra felrakott néhány képet. (S ha már ott vagyunk, feltétlenül pillantsunk bele Oudolf néhány többi kertjébe is.) Akit megragadott Piet Oudolfnak ez a munkája, feltétlenül nézze meg James Golden nagyszerű blogjában a Batteryről szóló kitűnő cikkeket. És ha az embernek ezek után még maradt egy kis ideje, akkor – visszatérve a kályhához – feltétlenül mélyedjen el egy kicsit a The Battery Plant Database-ben, akár azért, hogy betekintsen a New Perennial műhelyébe, akár csak hogy gyönyörködjön ezekben a csodaszép növényekben.
A Battery Mannhattannek az a pontja a Hudson és az East folyók találkozásánál, ahol az első holland telepesek partra szálltak. Nevét az itt állomásozó első tüzérségi ütegről kapta, amely a fiatal várost védte. Az itt épült kastélyban volt később a város első kulturális, majd első emigráns-befogadó központja, amely a huszadik század elején New York első akváriumává alakult át. A kastély renoválásával a hetvenes évektől újra kulturális és turistaközpontot hoztak itt létre, s az elmúlt években az addigra meglehetősen elhanyagolt park is felújításra került.
Az itt létrehozott két kert Piet Oudolf holland kerttervező – a New Perennial mozgalom vezéralakja – egyik legnagyobb munkája. Ha bemegyünk a The Battery Conservancy lapjára, akkor fölül a Things to do-ra kattintva, az első felkínált lehetőség a Gardens. Erre kattintva az alsó nyíl segítségével végignézhetünk egy sorozat gyönyörű képet a parkról, másrészt különféle információs lapokat nyithatunk meg Piet Oudolfról, a park részeiről, a növényekről, s ha úgy gondoljuk, még vásárolhatunk is onnét növényeket.
A New Perennial mozgalom soha nem tartozott a kertészet mainstream irányzatai közé. Az elmúlt száz évben a kertészet főáramlatai a növényeket többnyire különféle célokra felhasználható tárgyaknak tekintették, az építészeti koncepció egy elemének, amely mint élő szervezet nagyon kevéssé érdekli a tervezőt. Számára az optikai egység a fontos, az a hatás, amelyet a növénnyel mint tömbbel el akar érni, és teljesen érdektelen, hogy milyen individuálisan az növény, amivel a kívánt hatást eléri.
A modern kertekben a növények sokszor mint egy tagolatlan és önálló jelentőség nélküli zöld közeg jelennek meg, amelyeknek az az egyetlen funkciójuk, hogy ellenpontot biztosítsanak az adott térbe helyezett beton, vas vagy műanyag objektumoknak. Amikor a kertben a növény a főszereplő, akkor többnyire – lehetőleg minél nagyobb, minél erősebb színű – virágokból hoznak létre képeket. Ezek a képek általában néhány hétig élnek, az év többi részében pedig a kertészek kiássák, szétosztják, megfelelő tőméretre szabják, különféle mesterséges tartórendszerekbe kényszerítik, kötözik és metszik, hogy abban a néhány hétben, amikor az ágyásban éppen minden virágzik és kész a kép, a növények pontosan a megkívánt méretet és formát – ami gyakran nagyon különbözik természetes méretüktől és formájuktól – mutassák.
Mivel ezek az ágyások csak rövid ideig mutatósak, gyakran előnevelik a növényeket, teljes virágzásban kiültetik, majd virágzás után kiszedik, kidobják – nemcsak az egyéveseket, hanem az évelőket is –, és egy új garnitúrát ültetnek be. Ezekben az évelőágyásokban a kertészek az esetek jelentős részében tömegével alkalmaznak harsány színeket, amelyek azonnali erős ingerként hatnak és minden más elemet háttérbe szorítanak.
A New Perennial mozgalom indítója és máig meghatározó személyisége – Oudolf egy interjúban my hero-nak nevezte –, Karl Foerster 1903-ban nyitotta meg a kertészetét Berlinben azzal a céllal, hogy a közfelfogással teljesen szembenálló elképzeléseit megvalósíthassa. A ma 70.000 négyzetméteren 2000 különféle évelőt termelő kertészet a következő mondatokkal kezdi Foerster munkásságának ismertetését: „Szemben az akkor uralkodó polgári felfogással, amely a növényeket színanyagnak tekintette, és virágzás után újakra cserélte le őket, Karl Foerster számára minden növény individuum volt. Felvilágosult, humanista szellemi beállítottsága következtében nemesítői munkája arra irányult, hogy minden egyes növény karakterét és benne lévő tulajdonságait kiemelje, anélkül, hogy megváltoztatná a lényét/lényegét.”
A New Perennial mozgalom Foerster nyomán ezt a növényekhez való viszonyt bontotta ki. Itt a kertészek nem az akaratuk érvényesítését kívánják demonstrálni, és nem az a céljuk, hogy a lehető leggyorsabban maximalizálják az érzéki ingert, hanem szenvedélyesen érdeklődnek a növények iránt. A kertész pontosan ismeri a növények környezeti igényeit és tűréshatárait, ezért minden környezetben jól fejlődő és kevés fenntartást igénylő együtteseket képes létrehozni. A növények növekedési, virág- és levélformáinak, színeinek figyelmes ismerete és az az alázat, hogy a kertész nem önmagát állítja középpontba, hanem a növényekben lévő szépséget szeretné kibontani, rendkívül tágas teret nyit a kreativitásnak. Az, hogy manapság milyen széles körben és milyen magas színvonalon használnak évelőket például a német kertekben, nagyon jól mutatja, hogy milyen hatalmas munkát végeztek ezen a téren a kertészek.
Mindazonáltal a mozgalomnak a világhírt Piet Oudolf munkássága hozta meg. Oudolf az évtizedeken keresztül felhalmozódott aprómunkához nemcsak a holland festészet rendkívül kifinomult vizuális kultúráját, hanem, azt hiszem, személyesen is rendkívüli tehetséget kapott. Az eredmény olyan kertek sorozata, ahol minden növény a számára megfelelő helyen van, amelyek a kihajtástól az elszáradásig megmutatják a növények szépségét, amelyek a professzionális színkezelés és formagazdagság eredményeképpen természetközelinek hatnak, mégis hihetetlenül kifinomultan komponált növényegyüttesekből állnak. Amelyek anélkül érintik meg az ember szívét, hogy akár csak egy pillanatra is érzelgősek lennének, és úgy nyitnak ki a szabadságra, hogy egyetlen romboló mozzanat sincs bennük.
Miközben a vezető kertészeti irányzatok ideológusai esztétizálják és modern vagy posztmodern művészet címén a magaskultúrába emelik a pusztítást, a tömegkultúrát pedig elárasztják azok a magazinok és coffee table bookok, amelyekben szinte csak háromhetes ágyásokat fényképeznek (és még ez sem elég, mert ezeket a képeket még élesítik és színesítik is, hogy az olvasó azonnal az inger maximumát kapja, és ki ne essen egy pillanatra sem a fogyasztás mókuskerekéből), vannak emberek, akik nem hagyják magukat sodortatni az árral. Szépnek találom, hogy a Batteryben, ott, ahol 8,5 millió emigránst – akiknek többnyire a politikailag legitimált gyűlölet vagy a szegénység miatt kellett elhagyniuk a hazájukat – fogadott be Amerika, ma két New Perennial kert van.
Ha valakit még érdekel, érdemes megnézni Piet Oudolf lapján is a The Battery oldalra felrakott néhány képet. (S ha már ott vagyunk, feltétlenül pillantsunk bele Oudolf néhány többi kertjébe is.) Akit megragadott Piet Oudolfnak ez a munkája, feltétlenül nézze meg James Golden nagyszerű blogjában a Batteryről szóló kitűnő cikkeket. És ha az embernek ezek után még maradt egy kis ideje, akkor – visszatérve a kályhához – feltétlenül mélyedjen el egy kicsit a The Battery Plant Database-ben, akár azért, hogy betekintsen a New Perennial műhelyébe, akár csak hogy gyönyörködjön ezekben a csodaszép növényekben.
